Tegnap újra kellett telepítenem a számítógépemet, közben ráakadtam a régi digitalizáló táblámra.

Egyszer készíttettem egy személyiségtesztet, és az eredményét megosztottam 10 ismerőssel, hogy mondja meg, mit gondol róla. Kilencen azt mondták, hogy a teszt szerint extrovertált vagyok, de ez szerintük nem igaz. Magamat elég vegyesnek érzem. Jó oroszlán (horoszkóp) módra szeretem, ha az emberek figyelnek, sőt, csodálnak, szeretek a társaság középpontja lenni. Sokszor viszont annyira elegem van az emberekből, hogy fontolgatom a remeteéletet. Egyes cikkek szerint előfordul, hogy az introvertált ember is szeret mondjuk előadást tartani. Olyat is olvastam már, hogy az introvertáltak nem azért vannak egyedül, mert szégyellősek, hanem mert olyankor érzik magukat a komfortzónában, olyankor "töltődnek fel". Én azért szeretem, ha valaki ott van mellettem (kollégiumban sem okozott gondot három másik emberrel egy szobában lakni), csak nem mindegy, hogy kicsoda. Az tény, hogy a sok felszínes kapcsolat helyett az 1-2 mélyebb barátságot preferálom.

Régen arról álmodoztam, hogy amikor nagy leszek, és családom lesz, akkor a barátaim a szomszédban laknak, és minden nap átjárunk egymáshoz, nem történik semmi különös, csak lazulunk, esetleg segítünk egymásnak, vigyázunk egymás gyerekeire, hogy legyen egy-egy szabad esténk... Most a legkedvesebb, velem egykorú ismerőseim szét vannak szórva a nagyvilágban... Van, aki Bécsben, Berlinben, Finnországban lakik, de amikor a találkozásról van szó, a BP XVI. / XII. kerületi, Kiskőrösi, Kerepesi és Dunaújvárosi sem tűnik egyáltalán közelebbinek; főleg, hogy úgy látszik, mindenkinek elég sajátos élete van. Marad a chat és az e-mail mint kommunikációs forma.

A munkahelyen sem egyszerű a társalgás. Nekem amúgy elemem, hogy beszéljek. Igen, szándékosan nem beszélgetést írtam, hanem hogy beszéljek. Sajnos olyan vagyok, hogy ha beszélek, azzal oldódik a stressz, de ha nem hagynak szóhoz jutni azzal elkezd gyűlni. Ezzel nem is lenne gond, ha én lennék az egyetlen ilyen a társaságban. Hát nálunk szinte mindenki ilyen. A másik dolog pedig hogy utálom, ha valaki közbevág. Nekem nagyon gyakran hosszú, kifejtendő gondolataim vannak, és mielőtt megosztom másokkal, egy jól megtervezett monológban építem fel magamban. Amit mondok, annak semmi értelme, ha egyszercsak félbeszakítanak. Sajnos a cégnél olyan is előfordult már, hogy éppen egy hosszabb mondanivaló közepén jártam, amikor a szomszéd szobából átjött valaki, és már a küszöbön állva felkiáltott, és hangosan elkezdett hozzánk beszélni; mintha síri csendben arra vártunk volna, hogy jöjjön már valaki a közelünkbe, aki hajlandó megszólalni. Persze értem én, hogy fontos és érdekes mondanivalója volt, és szerette volna minél előbb megosztani velünk; de azzal, hogy úgy vágott félbe, mintha én nem is beszéltem volna, hirtelen aprónak és jelentéktelennek éreztem magam. Mivel nem szeretem, ha megszakítanak, igyekszem következetes lenni, és én sem megszakítani másokat. Volt már olyan, hogy egy beszélgetés során mindenki annyira versengett, hogy kié legyen a szó, hogy a végén csendben felálltam, és inkább megírtam a magam mondanivalóját egy internetes cikkbe.

Valahol magányos dolog a blogírás, hogy nincs egy konkrét személy, akihez beszélek; de valahol meg ez egy jó szűrő: Még ha személyesen is mondom el a gondolataimat valakinek, nem látom, hogy épp mi jár a fejében, nem tudhatom, lehet, hogy nem is figyel rám egyáltalán; de ha valaki a blogomat olvassa, az tényleg olyan lesz, akit érdekelnek a gondolataim.

A szüleim dohányoztak. Anyu gyerekvállalás előtt szokott le. Apu egy kicsit később, bár arról sincs emlékem; ő egyszerűen csak meg akarta mutatni, hogy leszokni annyi, hogy az ember többet nem gyújt rá. Többé nem gyújtott rá. A nagybátyám kiment a szőlőbe horolni, a szájába tette a cigarettát, de nem gyújtotta meg. Az ő módszere nem volt olyan gyors, de végül hatásos volt. Talán a nagynéném dohányzott a legtovább. Néha annyira befüstölte a szobát, hogy alig kaptunk levegőt. Néha én is elfüstölök egy-egy szálat, nabumm! Az első és legfontosabb szabályom, hogy nem gyújtok rá gyerekek közelében.

És akkor itt volt ez a család... Szimpatikusak voltak. Apa, anya, két kisgyerek talpon mellettük, és egy bébi a férfi karjában. Mindkét szülő rágyújtott. Egyszerre. Az apa a bébivel a karjában. Mint két gyárkémény. Egyből elvesztették a tiszteletemet. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen szülők szeretik a gyermekeiket. Az biztos, hogy nem szeretik őket annyira, hogy az egészségük kedvéért eldobják a cigarettát.

Fura kapcsolatom van a technológiával. Folyton lemaradok róla. Engem nem az érdekel igazán, hogy milyen új cuccok jönnek ki a nagyvilágban, hanem mit tudok kezdeni azzal, amim van.

Ma viszont hivatalosan is "három számítógépes ficsúr" lettem. Egy, hogy legyen min néznem a netflixes sorozatokat, egy másik, hogy tudja írni közben, és egy okostelefon, mert van olyan kommunikációs csatorna, ami csak azon keresztül megy.

Amit nagyon szeretek a YouTube-ban és egyéb videómegosztó portálokban, hogy egy csomó olyan emberről nézhetek videót vagy interjút, akiket egyébként nem láthatok. Ha mondjuk Leslie Nielsenről van szó, elég megnéznem egy Csupasz pisztoly filmet. Igaz, ott nem saját magát adja, de látom az arcát, hallom a hangját, szinte ismerem.

Ha elolvasom Douglas Adams könyvét, az is egyfajta virtuális párbeszéd, nem fogom tőle ismerni a fizikai valóját; ha viszont beírom YouTube-on a keresőbe, hogy "interview with Douglas Adams", akkor fog kiadni találatot:

Hallottam Sylvia Plath-ot verset olvasni, Dr. Martin Luther King Jr-t elmondani a híres "Van egy álmom" beszédét, hallottam interjút Terry Prachett-tel, Etgar Kerettel, magyar vonalon Pilinszky Jánossal, és ez még csak a kezdet.

Neil Gaimantól keveset olvastam, de van egy-két novellája, amiből nagyon kiéreztem a hozzám illő, keserédes sötét hangulatot. Amit ad írói tanácsokként, az még érdekesebb:

Irigylem Etgar Keretet. Rövid, velős történeteket ír, mint amivel én is próbálkozom, csak ő előrébb tart, pl. már rendező is.

Ebben a rövid videóban egy férfiről mesél, aki valahányszor ivott egy kortyot a kávéjából, a hónalja alól kiesett az újság; de akkor lehajolt érte, visszatette a hónalja alá az újságot, és kezdte előről; hogy számára ez az élet / az élete metaforája.

Apunak volt néhány olyan mondása (köztük sok tautológia), ami nem mondott igazából semmit, de valahogy megnyugtatta az embert. Az egyik ilyen az: "Úgy még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy." Vagy egy nagyon hasonló volt ez: "Mindig olyan jön, amilyen még nem volt." Az ember, amikor szembesül vele, hogy az élete nehéz és kiszámíthatatlan, óhatatlanul azt gondolja, hogy ez csak vele van így. Pusztán az a tény, hogy ezek a mondások léteznek, nekem azt sugallják, hogy nem, hanem másoknak is pontosan ilyen kusza és beláthatatlan az élete. Ezek a mondások meg csak pont annyira értelmetlenek, mint amennyire értelmetlen(nek tűnik) néha az élet.

Volt egy harmadik mondása: "Pénzed úgy lesz, hogy így vagy úgy elveszed valakitől." Szerintem ez a mondás rettenetesen igaz, de eddig az összes ember, aki hallotta tőlem, tagadó fejcsóválással reagált. Úgy érzem, ők félreértelmezik a mondást. (Vagy én.) Persze, az "elvette a pénzemet" kifejezést leggyakrabban a rablással köti össze az agyunk, de nem ez az egyetlen módja. Ha pl. van egy állásunk, és dolgozunk, a fizetésünket akkor is elvesszük, átvesszük valakitől, csak a munkánkat adjuk cserébe. Ha eladunk valamit, akkor pedig a kereskedelmi tárgyat. Mi átlagemberek nem állíthatunk elő pénzt, nem gyárthatunk bankjegyeket, az a kormány kiváltsága; mi csak más embereken keresztül juthatunk hozzá.

Ha jól emlékszem, ez a mondás valami olyan téma kapcsán merült fel, hogy miért árulnak az emberek bóvlikat, kacatokat, és miért állítják be úgy a tévés reklámban, mintha az lenne az évszázad találmánya, mikor ez helytelen. "Pénzed úgy lesz, hogy így vagy úgy elveszed valakitől" – válaszolta apu, és ez segített megérteni a csalók viselkedését. Úgy gondolom, azt már apu is tudta, ha megértünk valakit, az nem jelenti, hogy egyet is értünk vele; csupán segít nekünk eligazodni, és a helyes döntést meghozni.

Szeretek írni. Írni jó. Nem megy. Valamiért nem megy mostanában. Régen sem annyira, de most végképp nem. Miért jó írni?

* Kreatív

* Új világot lehet teremteni

* Az ember gyakorolja a gépelést

* Ha valamit el akarsz mondani, nem vág közbe senki

Olvastam egy cikket, azt mondták benne, hogy növelni lehet a produktivitást azzal, ha az ember blogot ír. Tetszik az ötlet.

* A blogot az ember valahogy a publikumnak írja (még ha senki el sem olvassa)

* Személyes, és nem arról szól, hogy megfeleljünk az olvasóknak, ezért az írás könnyen megy

* Blogot írni kicsit olyan, mint az edzés, vagy a bemelegítés a tornagyakorlat előtt

... úgyhogy most visszatérek a blogoláshoz. Több mint egy évvel az utolsó poszt óta. Remélem, sikerül azért mások számára is érdekes dolgokról írnom. De ha esetleg nem, hát akkor nem.

Az emberek mindig olyanokat mondanak, hogy "ne hisztizz, hanem állj neki", meg hogy "ha annyi időt töltöttél volna vele, mint panaszkodással, már rég kész lennél". Hát a hétvégén volt itthon minden: csapkodtam, káromkodtam, mint a vízfolyás; de aztán lenyugodtam, és olyan feladatokat tudtam megoldani, amik korábban lehetetlennek tűntek. Szóval már azok is jobb tanácsok lettek volna, hogy "hisztizz, de aztán állj neki", vagy hogy "ha annyi időt töltöttél volna panaszkodással, mint amennyi t azzal, hogy visszafogd magad, már régen kész lennél".

Széttörném a világot.

Amikor mérgelődsz, vagy panaszkodsz, elhitetik veled, hogy hibbantként viselkedsz. Éppen ellenkezőleg, próbálod csökkenteni a stresszt, ami teljesen normális dolog. Csak hát ugye ilyenkor nehezebb a környezetednek. Ha valaki mérges vagy panaszkodik a környezetünkben, akkor rosszul érezzük magunkat, ha nem segítünk neki valahogy. Márpedig ebben a világban nem senki sem szeret tenni a másikért. Sokkal kényelmesebb, ha egy önműködő, gondoskodást nem igénylő gépezet illúzióját kelted. Egy mosolygós, kedves arcnak könnyű a barátja lenni.

Amikor kiskoromban azt mondtam, hogy nem akarom nézni a TVben a híreket, mert csak felzaklat, azt mondták, nem dughatom a fejem a homokba. Most meg azt mondják, hogy ha túl stresszes vagyok, akkor vegyek be stresszoldót. Igen, mert vegyszert szedni sokkal jobb, mint kerülni a stresszt. (szarkazmus)

Nem akarok olyan depressziós dolgokat mondani, mint hogy semminek nincs értelme; de a káosz közelebb áll a valósághoz, mint az illúzió a jól működő, olajozott társadalom-gépezetről. Elhitetjük magunkkal, egymással, hogy a világ kiszámítható, megjutalmaz minket, miközben ezt semmi nem indokolja, csak egyeseknek így könnyebb. Mert a társadalom úgy működik jól, hogy ha tesznek érte; de a legtöbb ember csak azt lesi, hogyan úszhatja meg minél könnyebben. Több helyen olvasom emberek nyilatkozatát, hogy sokat csalódtak életükben. Miért? Az élet nem ígért semmit, csak az ember támaszt mindenféle elvárásokat. Épp elég intő jel, hogy amint megszületsz, jól fenékbe csapnak, hogy bőgj. Az igazság az, hogy az emberélet egy törékeny üveggömb, ami újra és újra meglep minket, hogy még mindig egyben van. Tartósan csak az lehet boldog, aki ezt el tudja fogadni, és ezzel együtt képes boldog lenni. Mindenki más csak képzelgésre épít, ami előbb-utóbb össze fog dőlni. A helyzet az, hogy hiába képzeled el, hogy mi a legrosszabb, ami történhet veled, még annál is lehet rosszabb. És valószínűleg lesz is. És ez ellen nem tehetsz semmit. De ez még nem jelenti azt, hogy mindenkinek megsemmisülten kellene a földön magzatpózban kucorognia. Az egyik kedvenc idézetem a Bájkeverő (Bedazzled) c. filmből:

"Az élet értelmetlen, a halál elkerülhetetlen. De muszáj ennek elkeserítőnek lennie?"
("Life is meaningless, death is inevitable. But is that necessarily so depressing?")

Akármilyen rossz is az élet, két dolgra mindig lesz lehetőségem. Az egyik, hogy teszek magamért valami jót. E fölött én irányítok, és képes vagyok rá. A másik, hogy mindig az éppen következő akadálynak feszülök neki. Mert akadály mindig lesz, és a többségük legyőzhető. Ez nem keserű post akar lenni, de nem is édes. Csupán arról szerettem volna beszélni, hogy mennyire nem látjuk reálisan, miről szól az élet. Ha pedig valamit igazán el szeretnék mondani, az ez: Tegyél magadért valamit, még ma!

Hibázom. Sokat. Viszont mindig jószándékkal állok másokhoz; ez nem is annyira jófejség kérdése, hanem inkább belső kényszer. Mégis rengetegszer tapasztalom, hogy az emberek alapból abból indulnak ki, hogy rossz szándékkal tettem, amit tettem; vagy egyszerűen csak megbántanak minden ok nélkül. Amikor pedig mondom az ismerőseimnek, hogy kezdek eltávolodni az emberektől; felszisszenek, hogy ez nem jó, ne tegyem. Szerintem még mindig ez jobb.

Az egyik, amit sosem értettem a párkapcsolatokban, hogy nincs összhangban az, amit szeretnék azzal, amit nyújtanom kellene / elvárnak tőlem. Erre a legjobb példa, hogy fontos nekem, hogy ha rossz kedvem van, vagy bizonytalan vagyok, ami gyakran előfordul, a kedvesem gyengéden átöleljen; miközben mindenhol azt hirdetik, hogy a nők számára az a vonzó, ha a férfi erős és határozott, a férfi egy támasz. Nekem ez olyan, mintha azt mondanák, hogy ahhoz, hogy teljes értékű, piros festéknek érezhessem magam, annak előfeltétele az, hogy minél több kék színt keverjek magamba. Én ebben nem látom a rációt.

Jelenleg egy sci-fi/fantasy regényt tervezgetek, írogatok; amiben nem is maga a regény a lényeg, hanem az alkotás folyamata, spirituális utazás saját bugyraimba, és megküzdés a démonjaimmal.

Gyakran mondták, hogy legyek önmagam. Ezzel nem értettem eddig teljesen egyet. Az volt a tapasztalatom, hogy amikor éppen szerepet játszottam, mások jobban kedveltek. Csak most látom, hogy az a világ, amit így építek magam köré, abban nem érzem magam jól.

Iskolapéldája vagyok azoknak az embereknek, akik másoknak akarnak megfelelni. Sokak szerint ez egy rossz tulajdonság, én már kezdem úgy látni, mint a hajam színét.

Mivel fontos, mások hogyan tekintenek rám, igyekszem nem felvágós, nem beképzelt lenni. (Szerény sem akarok lenni, de az egy teljesen más kérdés.) Így aztán nehezemre esik magamról jó tulajdonságokat sorolni.

Rossz tulajdonságok vannak dögivel, azokat órákig tudnám szavalni.

Ha valaki viszont arra kérne, hogy legalább egy jó tulajdonságot mondjak magamról, most már nem lenne gond. Van egy dolog, amit tényleg jónak tartok, amire tényleg büszke vagyok: folyamatosan keresem a módot arra, hogy jobb ember legyek. Ha nem sikerül, keresek egy újabb módszert, egy újabb irányt, mindig akad egy új lehetőség, amivel változtatni tudok magamon.

Teljesen más szemmel nézem már a világot, mint 1-2 évvel ezelőtt. Nem feltétlenül jó értelemben. Mindig igyekeztem megfejteni, egy-egy vita, egy-egy veszekedés mögött mi áll valójában. Mindig igyekeztem felmérni, mennyi az, amit ezek ellen tehetek, és mennyi az, aminél teljesen rajtam kívül álló emberekre/erőkre vagyok utalva. Visszasírom egy kicsit azokat az időket, amikor "vakon" mentem bele egy-egy beszélgetésbe. Ha statisztikát nézünk, az is lehet, hogy nagyobb siker-arány jönne ki, mint most, amikor egymás után több ízben döntök rosszul. Van, akivel már nem merek szóba sem állni.

Bár le lehetne cserélni a  beszélgetést más kommunikációs formára, pl. hogy csak verseket írnék arról, amit gondolok. Annyira kellemes, mert a beszélő nem kényszerből beszél, hanem kedvből, a befogadó fél meg dönthet úgy is, hogy átugorja, nem foglalkozik vele egyáltalán. Nem terheli. Csak így egy kiló kenyeret nem tudnék venni a boltban.

Nagy tálentumom van abban, hogy embereket egy-egy szóval / fél mondattal megbántsak, akaratom ellenére, mikor csak viccelni szerettem volna, vagy rosszul fejeztem ki magam. Néha már meg sem merek szólalni...

Remélem, egyszer majd megismernek annyira az emberek, hogy tudják, ilyenkor nem kell egyből a legrosszabbra gondolni.

Négyéves

Egy négyéves gyerek
állt előttem a járdán,
azt suttogta, hogy megöl.

Nem tőle féltem,
hanem hogy valaki idősebb
még esetleg lesben áll.

Nyugtatgattak a barátaim,
hogy csak magában ismételgette,
amit meghallott a szüleitől.

Utána még sokáig zavart,
hogy otthon ilyet hall
egy négyéves gyerek.

Nem állt össze

Én vagyok az, még mindig,
anyám, testvérem megismernek.
Gyakran mondják, megváltoztam,
pedig sosem voltam olyan,
amilyenre emlékeznek ők.

Egy régi kinyomtatott fotóról
kivágtam egy csíkot a szemeimmel,
és felragasztottam a tükörre.
Végre nekem is ismerős volt,
aki onnan visszanézett rám.

Időnként messzebb kellett volna állnom,
hogy lássam, ki is vagyok éppen.
Nézegettem a foltot, a szemölcsöket,
borotválkozáskor a szakállam,
de a részletekből nem állt össze a kép.

"A másként élés nem nagy ünnepi kivonulás, hanem csöndes, esendő, de a jóra nyitott, érzékileg, szellemileg kitágult hétköznapi élet." (B. Gelencsér Katalin)

Tudom, vannak emberek, akik szeretik nyomorultul érezni magukat. Számukra ez egyfajta drog. De az olyanok, mint én, sem csináljuk jól. Ösztönösen elmenekülünk a bánat előtt. Pedig néha jobb csak megállni, és gyászolni egy kicsit. A szervezet adaptálódik, és utána jobban érezzük magunkat. Hatás-ellenhatás, alapvető természettudomány.

Mikor az ember valami olyat tenne reflexből, ami akár ostobaság is lehet, jó dolog leülni magával, és megvitatni. Jó, ha van erre ideje.

Folyamatosan érnek kritikák, hogy nem vagyok elég merész, nem ismerkedek idegenekkel.

Egy vadidegen ember számomra olyan, mint egy üres polc a videotékában.

Ha nem látok benne semmit, nem tudok mit kérdezni.

Ritkán vannak olyan pillanatok, mint ma a lift előtt.

Felsóhajt, hogy lassan jön a lift. Feldob egy labdát.

Lecsapom. Elütöm egy poénnal.

Elmesélek egy vicces sztorit.

Megkérdezi, hogy én is a büfébe megyek-e.

Megvár, mert tudja, hogy ugyanoda megyünk vissza.

Fenntartjuk a beszélgetés folyamatát.

Valahol az iroda és a büfé között szert tettem egy barátra.