Egyszer készíttettem egy személyiségtesztet, és az eredményét megosztottam 10 ismerőssel, hogy mondja meg, mit gondol róla. Kilencen azt mondták, hogy a teszt szerint extrovertált vagyok, de ez szerintük nem igaz. Magamat elég vegyesnek érzem. Jó oroszlán (horoszkóp) módra szeretem, ha az emberek figyelnek, sőt, csodálnak, szeretek a társaság középpontja lenni. Sokszor viszont annyira elegem van az emberekből, hogy fontolgatom a remeteéletet. Egyes cikkek szerint előfordul, hogy az introvertált ember is szeret mondjuk előadást tartani. Olyat is olvastam már, hogy az introvertáltak nem azért vannak egyedül, mert szégyellősek, hanem mert olyankor érzik magukat a komfortzónában, olyankor "töltődnek fel". Én azért szeretem, ha valaki ott van mellettem (kollégiumban sem okozott gondot három másik emberrel egy szobában lakni), csak nem mindegy, hogy kicsoda. Az tény, hogy a sok felszínes kapcsolat helyett az 1-2 mélyebb barátságot preferálom.
Régen arról álmodoztam, hogy amikor nagy leszek, és családom lesz, akkor a barátaim a szomszédban laknak, és minden nap átjárunk egymáshoz, nem történik semmi különös, csak lazulunk, esetleg segítünk egymásnak, vigyázunk egymás gyerekeire, hogy legyen egy-egy szabad esténk... Most a legkedvesebb, velem egykorú ismerőseim szét vannak szórva a nagyvilágban... Van, aki Bécsben, Berlinben, Finnországban lakik, de amikor a találkozásról van szó, a BP XVI. / XII. kerületi, Kiskőrösi, Kerepesi és Dunaújvárosi sem tűnik egyáltalán közelebbinek; főleg, hogy úgy látszik, mindenkinek elég sajátos élete van. Marad a chat és az e-mail mint kommunikációs forma.
A munkahelyen sem egyszerű a társalgás. Nekem amúgy elemem, hogy beszéljek. Igen, szándékosan nem beszélgetést írtam, hanem hogy beszéljek. Sajnos olyan vagyok, hogy ha beszélek, azzal oldódik a stressz, de ha nem hagynak szóhoz jutni azzal elkezd gyűlni. Ezzel nem is lenne gond, ha én lennék az egyetlen ilyen a társaságban. Hát nálunk szinte mindenki ilyen. A másik dolog pedig hogy utálom, ha valaki közbevág. Nekem nagyon gyakran hosszú, kifejtendő gondolataim vannak, és mielőtt megosztom másokkal, egy jól megtervezett monológban építem fel magamban. Amit mondok, annak semmi értelme, ha egyszercsak félbeszakítanak. Sajnos a cégnél olyan is előfordult már, hogy éppen egy hosszabb mondanivaló közepén jártam, amikor a szomszéd szobából átjött valaki, és már a küszöbön állva felkiáltott, és hangosan elkezdett hozzánk beszélni; mintha síri csendben arra vártunk volna, hogy jöjjön már valaki a közelünkbe, aki hajlandó megszólalni. Persze értem én, hogy fontos és érdekes mondanivalója volt, és szerette volna minél előbb megosztani velünk; de azzal, hogy úgy vágott félbe, mintha én nem is beszéltem volna, hirtelen aprónak és jelentéktelennek éreztem magam. Mivel nem szeretem, ha megszakítanak, igyekszem következetes lenni, és én sem megszakítani másokat. Volt már olyan, hogy egy beszélgetés során mindenki annyira versengett, hogy kié legyen a szó, hogy a végén csendben felálltam, és inkább megírtam a magam mondanivalóját egy internetes cikkbe.
Valahol magányos dolog a blogírás, hogy nincs egy konkrét személy, akihez beszélek; de valahol meg ez egy jó szűrő: Még ha személyesen is mondom el a gondolataimat valakinek, nem látom, hogy épp mi jár a fejében, nem tudhatom, lehet, hogy nem is figyel rám egyáltalán; de ha valaki a blogomat olvassa, az tényleg olyan lesz, akit érdekelnek a gondolataim.
