Este azt álmodtam, hogy rohantam egy iskolában, és találkoztam egy lánnyal, akivel nem vagyunk most túlságosan jóban. Pontosabban egy sokkal fiatalabb énjével akadtam össze, még azelőttről, hogy megismertem volna. Rám mosolygott, mint aki sejti, hogy a jövőben is találkozni fogunk. Engem meg magához ölelt a gondolat, hogy még sok szép, közös emlékben lesz majd részünk.

Szeretem, hogy mostanában ilyen érdekes álmaim vannak. Még ha ez azt is jelenti, hogy nem alszom teljesen jól, jó érzés egy izgalmas történettel ébredni.

Minden, amit írunk, csak a mai kornak szólhat, annyira felpörgött a világ. A floppy lemez hatvan éve még science fiction volt, ma már régészeti lelet. Nem élt túl egy emberöltőt sem.

A legfontosabb: addig nem tudsz másokon segíteni, amíg nem tudsz magadon segíteni.

Tényleg akkora a bizonytalanság minden téren, hogy nem érdemes tervezni semmire. Az egyetlen megoldás a túlélésre, ha az ember a világot egy hatalmas játékként képzeli el, és mindent, amit a következő nap hoz, egy újabb megoldandó feladatnak fogja fel.

Volt egy fura álmom. Egy nővel ültünk egymás mellett egy lakásban. Ő valós személy, régen nagyon tetszett, de végül semmi nem volt köztünk. Az álmomban megcsókoltam, miközben azt éreztem, hogy nem akarom. Ő visszacsókolt, pedig úgy éreztem, nem akarja. Úgy éreztem, azért tesszük, hogy haladjon tovább az élet. Valami várt ránk a jövőben, de előtte túl kellett esni ezen.

Ki tudja, talán a való életben is össze fogunk még találkozni. Annak ellenére, hogy nem akarunk.

Retró szemüveg, kockás sál,
én vagyok az új hipsztár,
ázott kalap alól leső,
sok az egy főre eső eső.

Az új telefonom ma ért ide,
látványosabban szarhatok mindenkire.
Tudom, "haters gonna hate",
nehezen indul ez a hét.

Folyton ígéretet tesz
egy erősebb hatalom.
Holnaptól minden más lesz,
de nem akarom.

Kedvenc városom Riga,
ott játszik a liga,
nem bírom már, csak alig, a
ház a hátamon csiga-biga-iga.

Zöld gyümölcs vagyok,
lassan beérek.

Munkába tartok,
lassan beérek.

Kerek laszti, kerek poci,
pici futi, pici foci.
Bomba laszti, szakadt ruci,
fájó poci, fájó buci.

You paint -
that's faint.
I fart -
that's art.

Semmi trükk, semmi álca,
ez sima hurkapálca,
eldönti a képzelet,
még mi minden is lehet.
Lehet kebab-nyársaló,
extrém orrlyuk-piszkáló,
futónövény karója,
koplalóknak nyalóka.

A sapkámon bojt,
a bojt végén rojt,
mint ahogy az ünnepi zaba
végén lóg egy böjt.

- Lábam büdös, mint a rém,
elfogyott a gombakrém.

- Miket beszélsz, te kis butus?
Ott van még egy egész tubus!

Tegnap láttam Máriát,
sétáltatta szamárját.
Többet sírt, mint pár "iá"-t,
elbőgött egy áriát.

Igazából nem is annyira fogadalom, mert konkrétan nem fogadtam meg, de jó lenne minden nap legalább 4 sor rímes verset összetákolni, akármilyen vacak is. Tegnap végül is csináltam ilyet, KP Jancsi szövegét parodizáltam:

Mindig is mondtad, hogy megtalálod.
Rátaláltam én is. Imádom a párod.

Csöpög a csap, telik a lavór,
tisztulj meg, make love, not war!

A kör ász vagy, vagy a treff hét?
a kárót verd ki, ne a balhét.

"én még tovább már hova húznám, Baby?"
arra húzzad, Daddy, hogy ne legyen bébi.

(Az eredetit nem tudom, meg szabad-e osztani.)

Azt mondják, hogy kezdek visszahúzódni a külvilágtól. De valahányszor ezt mondják, nem azt érzem, hogy ez baj, hanem hogy ez követendő. 

A fájdalom egy inger. A feladata az, hogy tájékoztasson, és nem az, hogy irányítson.

A tegnapi séta arra is jó volt, hogy elkezdődött egy (szabad)vers:

Az elavult város

Kiveszem egy perce a fülhallgatókat,
hagyom hogy belémigya magát
az elavult város zenéje,
ahogy a kereplő teherautók ritmusára
szólózik a nyikorgó villamos,
és vén koldus vokálozik
egy korhadó fapadon.

Elavult város Budapest,
megőrzi a nyomod
a lehullott vakolatban,
a járdákra mosott sárban,
tenyered, ahogy a piszkos falnak dőlve
akaratlanul megtisztogatod.

Elavult város ez a Budapest,
és keresztül vágja egy zöld folyam,
beteg a Duna, penészes, fekélyes,
urbánus szemét karistolja az alját.

Omlásveszélyt jelző szalagok,
kátyúk, vizeletszagú aluljárók,
Budapest elavult város.
Mint röghegyek, kiemelkedtek a házak,
és az idő tömzsi ujjaival
morzsolgatja zavartalanul.
Levesz egy-egy darabot,
és a törmeléket
kőgalambok elé szórja.

Amikor lefeküdtem az ágyra, öt percre, hogy fürdés előtt pihentessem a szemem, álmomban az agyam előrángatta egy lány arcát, akibe szerelmes voltam. Ami furcsa, mert nem felel meg a túlélési ösztön elméletének.

Vonzódni valamihez, és nem érteni, miért...

Nem tudok aludni, de megnyugtat, hogy a chat partnerek listája nem üres.

Az élet arról szól, hogy ha éhes vagy, eszel, ha álmos vagy, alszol, és a tevékenységeid a fizikai és szellemi fejlődésedet szolgálják. A munka arról szól, hogy akkor is lefekszel, ha még nem tudsz aludni, mert dolgozni akkor is kell, ha nem bírsz ébren maradni, és WC-re sem akkor mész, amikor kell, hanem amikor lehetőséged van rá.

Nem érzem már a hátamon Isten szemeit. Eddig, ha utált is, szenvedni hagyott, veszni nem. De lassan a teljes űr kiszorít belőlem minden reményt, hogy van sors, van cél, van küldetés. És ha nincs Isten sem, akkor még nagyobb csoda, hogy ennyire uralkodik a világon.

Nem érzek már bizalmat az emberek felé. Kisgyerekekként látom őket, akiket csupán az ingereik vezetnek. Nincs kedvem már nekik magyarázni, magyarázkodni; mesélni van kedvem nekik, hagyni, hogy azt higgyék, ők a királyfik és királykisasszonyok, uralkodói a földnek, és ahogy nagy nyugalommal álomba szenderülnek, lábujjhegyen kiosonni...