Nem akarok olyan depressziós dolgokat mondani, mint hogy semminek nincs értelme; de a káosz közelebb áll a valósághoz, mint az illúzió a jól működő, olajozott társadalom-gépezetről. Elhitetjük magunkkal, egymással, hogy a világ kiszámítható, megjutalmaz minket, miközben ezt semmi nem indokolja, csak egyeseknek így könnyebb. Mert a társadalom úgy működik jól, hogy ha tesznek érte; de a legtöbb ember csak azt lesi, hogyan úszhatja meg minél könnyebben. Több helyen olvasom emberek nyilatkozatát, hogy sokat csalódtak életükben. Miért? Az élet nem ígért semmit, csak az ember támaszt mindenféle elvárásokat. Épp elég intő jel, hogy amint megszületsz, jól fenékbe csapnak, hogy bőgj. Az igazság az, hogy az emberélet egy törékeny üveggömb, ami újra és újra meglep minket, hogy még mindig egyben van. Tartósan csak az lehet boldog, aki ezt el tudja fogadni, és ezzel együtt képes boldog lenni. Mindenki más csak képzelgésre épít, ami előbb-utóbb össze fog dőlni. A helyzet az, hogy hiába képzeled el, hogy mi a legrosszabb, ami történhet veled, még annál is lehet rosszabb. És valószínűleg lesz is. És ez ellen nem tehetsz semmit. De ez még nem jelenti azt, hogy mindenkinek megsemmisülten kellene a földön magzatpózban kucorognia. Az egyik kedvenc idézetem a Bájkeverő (Bedazzled) c. filmből:

"Az élet értelmetlen, a halál elkerülhetetlen. De muszáj ennek elkeserítőnek lennie?"
("Life is meaningless, death is inevitable. But is that necessarily so depressing?")

Akármilyen rossz is az élet, két dolgra mindig lesz lehetőségem. Az egyik, hogy teszek magamért valami jót. E fölött én irányítok, és képes vagyok rá. A másik, hogy mindig az éppen következő akadálynak feszülök neki. Mert akadály mindig lesz, és a többségük legyőzhető. Ez nem keserű post akar lenni, de nem is édes. Csupán arról szerettem volna beszélni, hogy mennyire nem látjuk reálisan, miről szól az élet. Ha pedig valamit igazán el szeretnék mondani, az ez: Tegyél magadért valamit, még ma!